Így készül

A térségben a nyár végének közeledtével minden faluban érezni lehet a rotyogó szilvalekvár kellemes illatát. Itt jellegzetes nyár végi, ősz eleji munka a lekvárfőzés - s egyben szinte társadalmi esemény is, hiszen gyakran a rokonság, a szomszédok vagy az ismerősök összefogását igényli. Ezt a lekvárt ugyanis állandó keverés mellett 10-20 órán át kell főzni, hogy az eredmény az utánozhatatlan ízű és illatú szatmári szilvalekvár legyen. A ponyvára rázott vagy levert szilvát átválogatják, több léről megmossák, lecsöpögtetik - csak frissen szedett szilvából főzik a lekvárt. Ha az üst is, a szilva is kész, kezdődhet a ciberézés, azaz az előfőzés. A gyümölcsből egy kisebb mennyiséget kézzel összetörnek, szétnyomkodnak, hogy levet eresszen, s a főzés elején se ragadjon oda az üst aljára. Amikor felforrt, fokozatosan hozzáadják a többi szilvát, s közben folyamatosan kavargatják a kisebbfajta evezőlapátra emlékeztető lapickával. A szilvát addig kell főzni, amíg el nem válik egymástól a héj, a hús és a mag. Az így előfőzött anyagot, a penyőt egy hosszú nyelű edénnyel merik ki az üstből, egyenesen a fateknőre helyezett ciberéző rostára, amelyen egy fakanállal átdörzsölik. A rostán fennmarad a mag, esetleg a héj egy része, a tekenőben pedig összegyűlik a bordó színű, édes-savanykás cibere, ami a lekvárfőző csapat egyik kedvenc csemegéje.

A lekvárfőzés második szakasza a sűrítés, vagy ahogy errefelé mondják, az öregítés. Ennek legfontosabb eszköze az üstbe helyezett kavaróvitorla. Az üst füléhez vagy a katlanhoz rögzített tengelyhez facsappal kapcsolódik a kavarófa, amit egészen a lekvárfőzés végéig állandó mozgásban kell tartani, hogy a lekvár oda ne égjen. A lekvár akkor van kész, ha a púposan megmerített fakanálról nem csöppen le. Hosszú órák telnek el, amíg a híg, vöröses színű ciberéből lekvár lesz: bizony gyakran felvirrad a következő hajnal is. Az embert próbáló munka gyümölcse pedig a sűrű, szinte fekete szilvalekvár, melynek illata, íze semmivel össze nem téveszthető, évekig eltartható, és ezerféle módon felhasználható - nem véletlenül nevezik a térség "gasztronómiai kincsének".